Amikor hatéves voltam, a szüleim megkérdezték tőlem, mi szeretnék lenni, ha egyszer felnövök. Míg mások gondolkodás nélkül rávágták volna, hogy ügyvéd, tűzoltó, űrhajós, nekem egyetlen, ezektől eltérő válasz lebegett a szemem előtt: tanár. Majd kinövi, gondolták.
Én azonban nagyon elhivatott voltam. A hetedik karácsonyomra táblát és krétát kértem a Jézuskától. Az új ajándékot évekig nagy becsben tartottam. Ahelyett, hogy Barbie babákkal, tankokkal, kisautókkal játszottam volna, mint a korombeliek, tanárként egrecíroztattam a családtagjaimat.
Munkafüzetekből adtam nekik házi feladatot, és ha nem csinálták meg, fekete pontot kaptak vagy kihívtam őket a táblához, hogy lefeleljenek.
Az emlék még ma is megmosolyogtat. Idővel természetesen kinőttem abból, hogy ráerőszakoljam a játékot a szüleimre, nagyszüleimre, az elhivatottság azonban továbbra is megmaradt bennem. Egészen érettségiig. A továbbtanulás nem volt kérdés, és az sem, hogy a tanárképzést választom. Az egyetem első évében azonban tapasztalni kezdtem mindazt, amit árnyoldalnak hívnak. A kikerülés a „való világba” azzal járt, hogy napról napra jobban megismertem az általam választott szakmát. Kiskoromban azt hittem, tanárnak lenni csupán abból áll, hogy órát tartok a gyerekeknek. Túlórába, adminisztratív feladatok megoldásába, táborok szervezésébe, az osztályfőnöki szerep nehézségébe és az alacsony fizetésbe mindaddig bele se gondoltam. A hatéves képzés során azonban a feketéből és a fehérből hirtelen szürke lett, és a tanárság jó, illetve kevésbé jó oldalát is megtapasztalhattam.
Mégsem akadt egyetlen olyan perc sem, ahol meginogtam volna. Egészen a diplomám megszerzéséig száz százalékig biztos voltam abban, hogy igen, ez az, amit csinálni akarok. Tisztában voltam vele, hogy valószínűleg nehéz lesz, de azt is tudtam, hogy megvannak a maga szépségei, örömei. Remek látni, hogy képes vagyok kivívni egy diák tiszteletét, hogy meg mer szólalni az órákon, elmondja a véleményét különféle témákról. A legjobban mégis azt szeretem, ha látom, sikerült valakiben azt felébresztenem, amit bennem ébresztettek fel saját tanáraim. Az őszinte kíváncsiságot, a többet tudni akarást.
Persze nem lehet mindenkinek megfelelni, ezzel is tisztában vagyok. Friss diplomásként azonban még megvan bennem az a motiváció, az a tenni akarás, az a fiatalos lendület, ami a pályakezdéshez szükséges – és nagyon bízom abban, hogy mindez továbbra is így marad majd. Mert, hogy teljesen őszinte legyek, az utóbbi hetekben meginogtam. Életemben először.
Gyerekkorom óta arra készültem, hogy egyszer majd tanítani fogok, és a hatéves egyetemi képzésbe is beleadtam szívemet-lelkemet, hogy a tőlem telhető legtöbbet megtegyem ezért. Szakdolgozatot írtam, portfóliót készítettem, államvizsgáztam. Mindezt jeles eredménnyel tettem. Amikor azonban megkaptam a meghívót a diplomaosztómra, összeszorult a szívem.
Hogyan tovább? Van még értelme ennek az egésznek vagy hiába dobtam az életemből ki hat évet az ablakon? Lesz még valaha jobb a helyzet? Abban a pillanatban nem tudtam, és most sem tudom. Minden kilátástalannak tűnik.
A gyakorlataim során megismert tanárok, akikről reméltem, hogy leendő kollégáim, mentoraim lehetnek, akiktől sokat tanulhattam volna még, szinte egy emberként mondtak fel az oktatási helyzet és a státusztörvény miatt. Velük már biztosan nem fogok együtt dolgozni. Habár a diákok támogatók, és pontosan tudják, milyen helyzetbe kerültek a pedagógusok, ők az elszenvedői leginkább az újonnan elfogadott rendeletnek, mert nem lesz, aki tanítsa őket, aki segít nekik abban, hogy megtalálják, miben tehetségesek, hogy megalapozhassák a jövőjüket.
Mindennek ellenére mégis tanítani szeretnék. Fogok is. Miért? Nos, erre értelmes magyarázatot nem tudok adni. Legfőképpen azért, mert nem tudnám elképzelni azt, hogy bármi mást csinálok. Mindent egy lapra tettem fel, a tanításra, puszta szenvedélyből és elhivatottságból. Nem a sok szabadidő, a magas fizetés, a hosszú nyáriszünet miatt szeretném ezt csinálni. Egyedül a gyerekeknek akarok jót, akik többsége kétségek között lebeg, amiért a kedvenc tanáruk, az osztályfőnökük, akire eddig felnézhettek, felmondott, mert nem képes tovább ilyen körülmények között dolgozni. Mindkét felet megértem. Ha nem lennék olyan szerencsés helyzetben, hogy van hol laknom, és van mellettem egy társ, aki nemcsak dolgozni jár el, de még pénzt is keres, nem tanítanék. Nem azért, mert nem akarnám. Mindennél jobban szeretem ezt csinálni, de a mai Magyarországon egyedülálló fiatalként nehéz lenne így boldogulni.
Így hát marad a kitartás és a remény. A remény, hogy a hatéveskori önmagam nem tévedett akkorát, amikor foggal-körömmel ahhoz ragaszkodott, hogy tanár szeretne lenni. Az évek során rájöttem arra, milyen naiv voltam akkor. Most mégis azt gondolom, kell az a rendíthetetlen akarat, az a szenvedély, ami egy kisgyerek lelkesedését jellemzi. Ugyanis máshogy nem lehet bírni.